Helytelen közügynek minősíteni egy történést pusztán azért, mert azt médiafigyelem övezi – egyebek mellett erre mutat rá a Koltay András és Szomora Zsolt által szerkesztett új könyv, amely hazai bíróságok több száz egyedi döntésén keresztül mutatja be a szólásszabadság és a személyiségvédelem ütközésének kérdéseit, rávilágítva arra is, hogy egy közlés nem jogellenes önmagában azért, mert valótlan tényállítást tartalmaz, illetve hogy a vélemények rendkívül széles körben védettek a joggyakorlatban – közölte a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) kedden az MTI-vel.
A közlemény szerint “A hírnév- és becsületvédelem joggyakorlata a polgári és büntetőjogban” címmel újabb “hiánypótló” jogtudományi kötet jelent meg az ORAC Kiadó és az NMHH együttműködésében.
A szerkesztőkön kívül a kötet szerzője Kovács Helga, Monori Zsuzsanna, Sorbán Kinga és Szikora Tamás. A mű egy olyan átfogó kutatás eredményeit foglalja össze, amely egyedülálló módon csaknem ezer hazai hírnév- és becsületvédelmi ügyet (illetve az azokban született valamennyi döntést) vett górcső alá – tudatták.
A kötet kiemelt figyelemmel vizsgálja, hogy a bíróságok milyen érvek alapján tekintenek valakit közszereplőnek, illetve milyen szempontok szerint döntik el, mi számít közügynek, amelyre vonatkozóan a szólásszabadság kiemelt védelemben részesül.
A szerzők hangsúlyozták, az, hogy egy ügy sokak figyelmét felkelti, önmagában még nem indokolja, hogy az abban érintettek személyiségi jogait korlátozzák.
Hozzátették, ez alapján hibásnak tekinthető az a bírósági gyakorlat, amely kizárólag a közérdeklődésre hivatkozva minősít egy esetet közügynek.
Úgy fogalmaztak, hogy ez a megközelítés – helytelenül – a médiát emeli döntéshozói szerepbe, hiszen az értelmezés mentén bármely ügyet közügyként definiálhatnánk, amelyről a sajtó beszámol, és amely ezáltal felkelti a tömegek érdeklődését.
A közlemény szerint a szerzők vitatják azt a bírói gyakorlatot is, amely önmagában azért minősít jogellenesnek egy közlést, mert az valótlan tényállítást tartalmaz.
Az Alkotmánybíróság joggyakorlata szerint ugyanis bizonyos körülmények között akár valótlan tényállítások is jogszerűek lehetnek, ha azok közszereplők közügyekben betöltött funkciójához kapcsolódnak, és nem szándékos hazugságról van szó, illetve a közlő nem járt el súlyosan gondatlanul.
A mű arra is rámutat, hogy a tényállítások és vélemények elhatárolásakor a bíróságok jellemzően figyelmen kívül hagyják, hogy az utóbbi körbe utalt közlések nagy része nem tisztán véleménynyilvánítás.
A bírák többnyire tényekre épülő véleményekkel találkoznak, ezeket azonban sok esetben tisztán véleményközlésekként azonosítják.
A szerzők hangsúlyozták, hogy a jövőben szerencsésebb lenne a közlések köztes, árnyaltabb bírói értelmezése, a tényállításon alapuló véleményközlések e jellegének figyelembevétele, és elhatárolása a teljesen szubjektív véleményektől.
A kötet bemutatja azt is, hogy miképp határozzák meg a bíróságok az emberi méltósághoz való jog jelentéstartalmát.
A szerzők emellett az újságírói beszéd szabadságának gyakorlati terjedelmét és a közvetítő szolgáltatók felelősségével kapcsolatos bírói érveléseket is vizsgálják.
“A hírnév- és becsületvédelem joggyakorlata a polgári és büntetőjogban” című kötet izgalmas és tanulságos olvasmány jogászok, kommunikációs szakemberek, közszereplők, véleményformálók és mindazok számára, akik érdeklődéssel fordulnak a témához – írták.
(MTI)
