Gerber Pál Bennem már rengeteg világ dőlt össze című kiállításával indítja programját a Batthyány 24 Galéria. Az elmúlt évek munkáiból, valamint friss, még be nem mutatott művekből álló tárlat egyszerre kínálja a fanyar irónia és a világra való vállaltan naiv rácsodálkozás örömét, a konceptualizmus és a festőiség sajátosan Gerberre jellemző, közös játékterét. A galéria három termében pontosan 66 mű rendeződik el, a főleg pozdorjalemezre és farostra festett képek, illetve a rajzok és installációk mellett szöveges munkák, szövegtáblák is helyet kapnak, amelyek részben műcímekként szerepelnek, ám egyúttal túl is mutatnak a szokásos műcédulákon. Vizualitás és nyelviség egyébként Gerber esetében mindig egyenrangú, mellérendelő viszony: képei és szövegei viszont úgyszólván folyamatosan piszkálják is egymást, egyszerre banálisak és mély értelműek, precízek és könnyedek, humorosak és komolyak, hiszen saját hétköznapiságukat és ezáltal a mindennapiságban is tetten érhető titokzatosságukat, szakralitásukat mutatják be. Gerber Pál látásmódjában van valami örök gyermeki: kedveli az ábrázolt dolgok, tárgyak és állatok felruházását emberi szokásokkal, tulajdonságokkal, a váratlannak ható képzettársításokat, amelyek azonban a műveiben leginkább azért meglepőek, mert rögvest evidensekké válnak. Így lesz például a hátán fekvő elefánt a tatabányai bányászváros látképévé és emblémájává, a focilabda egy század (és még azt sem tudjuk eldönteni, hogy az évszázadról vagy a katonai egységről van-e szó) szimbólumává, Mátyás király kék tónusú profilképe pedig kékké, de igazságossá. Gerber Pál igazi festői alkat, aki a különféle stílusirányzatokban a kötöttséget, a tautológiát érzékeli, s akit vonz egy-egy tautologikus állítás igazsága, a nyelvi és kulturális klisék, beidegződések felmutatása. És sajátos festői alkat a homo faber értelmében is, egyrészt játszik az anyaggal, barkácsol, másrészt viszont redukál, csak a lényegre összpontosít: festészetéből már jó néhány évtizede kiiktatta a színeket, a szürke árnyalatait, vagy egy-egy háttérszínt használ csupán. Az IKON című műve például a kultuszképek hosszú hagyományára (miszerint a kép eredetileg plasztikus alkotást jelentett) is utalva tulajdonképpen testtel rendelkezik, sőt fel van öltöztetve. Az egyszínű pólót viselő pozdorjalap saját fakezeivel tartja maga előtt piktogram-arcát, ha tetszik, illedelmesen köszön, vagy éppenséggel bemutatja áldozati képét, amely egy maszk csupán, egy csereszabatos keretezett print. De azt is mondhatja, hogy a fejetlenség létállapot, vagy egyszerűen azt, hogy megszoktuk, hogy az előzetesen adott négyzetforma leglényegesebb részét középtájon, jelen esetben a köldöknél keressük. A kiállítás látogatója, a mindig üdítő módon önreflexív Gerber művek nézője tehát minden bizonnyal és reményeink szerint szinte észrevehetetlenül tanításban részesül, olyan tanításban, amely (akárcsak a tárlat címe) a legkevésbé sem moralizál, s amely sokat mesél arról, hogy mi mindenre is taníthat bennünket a képzőművészet.
Gerber Pál – miután az indiai-elefántos produkciókról áttért a festészetre – számtalan egyéni és csoportos kiállítást, hazai és nemzetközi tárlatot tudhat maga mögött. Egyike volt a legendás, 1989-es Kék Acél című tárlaton kiállító művészeknek, a budapesti Ludwig Múzeum pedig „EGY ÉNEKKART KERESEK, AHOL MÉG ÉNEKELNEK, ÉS EGY MOSODÁT, AHOL MÉG MOSNAK” címmel 2010-ben rendezte meg retrospektív kiállítását. Jelentős hazai köz- és magángyűjteményeket gyarapító művei több tematikus kiállításon szerepeltek a MODEM-ben is az elmúlt években (Messiások, Istenem, Idegen anyag, Szabadkéz) emlékezetes megnyitókat és múzeumpedagógiai foglalkozásokat tartott.
Gerber Pál Bennem már rengeteg világ dőlt össze című kiállításával indítja programját a Batthyány 24 Galéria. Az elmúlt évek munkáiból, valamint friss, még be nem mutatott művekből álló tárlat egyszerre kínálja a fanyar irónia és a világra való vállaltan naiv rácsodálkozás örömét, a konceptualizmus és a festőiség sajátosan Gerberre jellemző, közös játékterét. A galéria három termében pontosan 66 mű rendeződik el, a főleg pozdorjalemezre és farostra festett képek, illetve a rajzok és installációk mellett szöveges munkák, szövegtáblák is helyet kapnak, amelyek részben műcímekként szerepelnek, ám egyúttal túl is mutatnak a szokásos műcédulákon. Vizualitás és nyelviség egyébként Gerber esetében mindig egyenrangú, mellérendelő viszony: képei és szövegei viszont úgyszólván folyamatosan piszkálják is egymást, egyszerre banálisak és mély értelműek, precízek és könnyedek, humorosak és komolyak, hiszen saját hétköznapiságukat és ezáltal a mindennapiságban is tetten érhető titokzatosságukat, szakralitásukat mutatják be. Gerber Pál látásmódjában van valami örök gyermeki: kedveli az ábrázolt dolgok, tárgyak és állatok felruházását emberi szokásokkal, tulajdonságokkal, a váratlannak ható képzettársításokat, amelyek azonban a műveiben leginkább azért meglepőek, mert rögvest evidensekké válnak. Így lesz például a hátán fekvő elefánt a tatabányai bányászváros látképévé és emblémájává, a focilabda egy század (és még azt sem tudjuk eldönteni, hogy az évszázadról vagy a katonai egységről van-e szó) szimbólumává, Mátyás király kék tónusú profilképe pedig kékké, de igazságossá. Gerber Pál igazi festői alkat, aki a különféle stílusirányzatokban a kötöttséget, a tautológiát érzékeli, s akit vonz egy-egy tautologikus állítás igazsága, a nyelvi és kulturális klisék, beidegződések felmutatása. És sajátos festői alkat a homo faber értelmében is, egyrészt játszik az anyaggal, barkácsol, másrészt viszont redukál, csak a lényegre összpontosít: festészetéből már jó néhány évtizede kiiktatta a színeket, a szürke árnyalatait, vagy egy-egy háttérszínt használ csupán. Az IKON című műve például a kultuszképek hosszú hagyományára (miszerint a kép eredetileg plasztikus alkotást jelentett) is utalva tulajdonképpen testtel rendelkezik, sőt fel van öltöztetve. Az egyszínű pólót viselő pozdorjalap saját fakezeivel tartja maga előtt piktogram-arcát, ha tetszik, illedelmesen köszön, vagy éppenséggel bemutatja áldozati képét, amely egy maszk csupán, egy csereszabatos keretezett print. De azt is mondhatja, hogy a fejetlenség létállapot, vagy egyszerűen azt, hogy megszoktuk, hogy az előzetesen adott négyzetforma leglényegesebb részét középtájon, jelen esetben a köldöknél keressük. A kiállítás látogatója, a mindig üdítő módon önreflexív Gerber művek nézője tehát minden bizonnyal és reményeink szerint szinte észrevehetetlenül tanításban részesül, olyan tanításban, amely (akárcsak a tárlat címe) a legkevésbé sem moralizál, s amely sokat mesél arról, hogy mi mindenre is taníthat bennünket a képzőművészet.
Gerber Pál – miután az indiai-elefántos produkciókról áttért a festészetre – számtalan egyéni és csoportos kiállítást, hazai és nemzetközi tárlatot tudhat maga mögött. Egyike volt a legendás, 1989-es Kék Acél című tárlaton kiállító művészeknek, a budapesti Ludwig Múzeum pedig „EGY ÉNEKKART KERESEK, AHOL MÉG ÉNEKELNEK, ÉS EGY MOSODÁT, AHOL MÉG MOSNAK” címmel 2010-ben rendezte meg retrospektív kiállítását. Jelentős hazai köz- és magángyűjteményeket gyarapító művei több tematikus kiállításon szerepeltek a MODEM-ben is az elmúlt években (Messiások, Istenem, Idegen anyag, Szabadkéz) emlékezetes megnyitókat és múzeumpedagógiai foglalkozásokat tartott.
